Lukács 14,25–35

z előző,a múlt heti szakaszban, de a következőben is azt láthattuk, és fogjuk látni, hogy az Isten országába az arra méltatlanok mehetnek be. Legalábbis nem azok, akik magukat és akiket általában a vallásos emberek méltóknak tartottak. Hanem a szegények, vakok, csonka-bonkák, sőt bárki jött-ment, akit bekényszerítettek.

Mai igénkben azt látjuk,hogy mégis nagy árat kell fizetni azért, hogy Isten országának polgárai, hogy Jézus követői, tanítványok lehessünk. Igénk ezt háromszor is negatívan fogalmazza meg. A 26., 27. és a 33. versben azt olvassuk: „nem lehet az én tanítványom.”

Fel kell tennünk a kérdést,hogy akkor ki lehet Jézus tanítványa? Mi ennek az ára?

Jézus először is ezt mondja: „aki nem gyűlöli meg apját,anyját, feleségét gyermekeit, testvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet a tanítványom.” Micsoda?! Jól hallok?! Nem véletlen, hogy egykori professzorom, mikor ez az ige volt a textusa, így imádkozott az ige felolvasás után: Uram, ezt nem mondhattad komolyan!

De Jézus komolyan gondolta. Csak figyelembe kell vennünk a közel-keleti beszéd túlzónak tűnő kifejezésmódját,amivel hangúlyozták a mondandójukat. Az erős kifejezés nyomatékot ad. Szembeállítja a megszokott gondolkodással a mondanivalót, ezért az különös hangsúlyt kap. Mindenki számára természetes, hogy szereti a családját, a legközelebbi hozzátartozóit. Most pedig Jézus azt kívánja, hogy gyűlöljem meg őket? De hiszen máshol azt tanítja, hogy még az ellenségeinket is szeressük! A párhuzamos igehely Máté evangéliumában világítja meg az igazi jelentést: aki jobban szereti apját, anyját, mint engem, nem méltó énhozzám (Mt 10,37). Jézus olyan szeretet kíván, amihez nem fogható a családi szeretet sem. De miért?

Lehetnek olyan élethelyzetek,amikor döntés elé kényszerülünk. A kommunizmus idején pl. sokan szembesültek azzal, ha nem tagadják meg Jézust, akkor a gyermeküket nem fogják felvenni az egyetemre. Mit tennénk hasonló helyzetben? Kit szeretnénk jobban?

Hogyan kérhet Jézus ilyet tőlünk? Gondoljuk csak végig az ő szeretetét! Ha jobban szerette volna anyját,Szűz Máriát és testvéreit, Jakabot, Józsefet, Júdást, Simont (Mk 6,3), mint téged, akkor nem vállalta volna önként a kereszthalált, hanem inkább békességben és nyugalomban élt volna családja körében. De ő jobban szeretett téged, s ez a szeretet olyan nagy volt, hogy ehhez hasonlítva mintha gyűlölte volna a családját.

Bár itt mondja,de logikailag inkább a következő vershez tartozik, hogy nem csak a családtagjainkat, de még önmagunkat is meg kell gyűlölnünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy Jézus tanítványai olyan beteg személyiségűek, akik nem tudják elfogadni magukat, és állandóan autoagresszióval pusztítják önmagukat. Nem, egyáltalán nem! Hogy valójában mit jelent, azt a következő versben látjuk.

Mert másodszor ezt mondja Jézus: „aki nem hordozza a maga keresztjét,és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom.” A kereszthordozás alatt manapság legtöbbször azt szokták érteni, hogy itt fáj, ott fáj, nehéz az élet, sok gondom van, család, munkahely, megélhetés satöbbi. De itt valami egész másról van szó. Akkoriban mindenki látott már olyan szomorú menetet, mikor valakire egy gerendát kötöttek, és római katonák kísérték lökdösve, korbácsolva, szitkozódva a falun, városon kívülre. Mindenki tudta, hogy ez halálos menet. Nincs visszaút. Nem lehet megfordulni. Az ilyen ember már lemondott mindenről. Már semmije nincs, talán még Istene sem. Vagy legfeljebb Istene, ha egyáltalán egy ilyen bűnöst elfogad az Isten. Mert másnak már nem kell. A családja is megbélyegzett a faluban. Jobb elkerülni az olyanokat, akiknek ilyen a fiuk, testvérük, apjuk vagy férjük. Aki ezt az utat, ezt a szégyent önként vállalja, az tényleg gyűlöli a családját, de még a saját lelkét is. 

Jézus nem ezt tette? Nem csoda,hogy Mária szívét áthatotta a tőr, fájdalmas sebet ejtve rajta. De mindezt Jézus érted és értem vállalta. S ha őt akarod követni, akkor neked sincs visszaút. Lehet, hogy te sem fogsz kelleni senkinek, csak Istennek. Mert ő nemcsak hogy elfogad, de egyenesen érted halt meg és támadt fel. És ő soha, de soha nem mond le rólad.

A következőkben két példázattal mutat rá Jézus,hogy mi az ára az ő követésének. 

Aki tornyot akar építeni,előbb üljön le, számolja ki a költségeket, hogy telik-e az erejéből a véghezvitelre. Tornyot nem kötelező építeni. De ha belefog az ember, számítson rá, hogy esetleg mindene rámegy. Jézust sem muszáj követni. De ha követni akarod, kész vagy-e – ha szükséges – mindent feláldozni érte? Kész vagy-e meggyűlölni saját lelkedet, saját életedet, és lemondani mindnről, mint a halálba induló?

Aki háborúzni akar,az is üljön le, számolja ki, hogy van-e elég pénz, paripa és fegyver. Mert a háborúhoz leginkább ez kell. A hamis győzelmi jelentések, a propaganda nem segít, s előbb-utóbb nyakunkon az ellenség. Tornyot építeni nem kötelező, szabadon dönt az ember, hogy belekezd-e vagy sem. De ha megtámadnak, akkor háborúzni kötelező. Illetve mégsem, mert egy módon elkerülheti az ember. Ha időben békét köt. Abban az időben a békefeltételek bizony nem valami könyörületesek voltak. Minden vagyonáról, esetleg még saját szabadságáról is le kellett mondania a gyengébb félnek. Kész vagy-e így alávetni magadat Jézusnak? A példázat ugyan nem szól már arról, hogy mi lesz a következménye annak, ha nem kér békét, hanem tízezerrel hadra kel a húszezer ellenében, de elgondolhatjuk a végét. Vagy talán jobb bele sem gondolni. Ugyanígy jobb bele sem gondolni, hogy mi lesz azokkal az utolsó napon, akik nem kötnek időben békét Jézussal. Ellene nincs pénz, papripa, fegyver, ami győzedelmeskedhetne.

Az utolsó két vers mintha kilógna a sorból,hisz nem köti össze az eddigiekkel, hogy „nem lehet az én tanítványom.” De ez csak látszólag van így, mert Jézus egy sokkal erősebb kifejezést használ. Ha a só elveszíti az ízét, akkor még „trágyának sem alkalmas.” Persze a só, a nátriumklorid, amíg kémiailag meg nem változik, nem tudja elveszíteni az ízét. Az exegéták, tudós bibliamagyarázók nem is igen tudnak mit kezdeni ezzel az igével. Némelyek szerint arról van szó, hogy abban az időben nem tiszta sót használtak, s amikor kioldották a tiszta sót az anyagból, ami visszamaradt, azt kidobták. Mások arra gondolnak, hogy a kemencét sóval bélelték ki, hogy tartsa a hőt, s amikor kiégett, akkor már nem volt alkalmas semmire, így kidobták. A hívő ember élete só a világban. Krisztus jó ízét hordozzuk. Jó esetben, akárcsak a konyhasó, soha nem veszítjük el az ízünket. De ha megszakad a Krisztussal való élő kapcsolatunk, bizony, elveszítjük krisztusi ízünket. Mi hasznunk akkor a világban?

Befejezésként pár szóban arra is kitérek,amiről nem szól alapigénk. Habár a csonka-bonkák, vakok, sánták, a világ megvetettjei, mindenféle jött-ment bűnös jön és letelepszik Isten országában, ennek mégis hatalmas ára van. De nem az, amiről eddig szó volt. Mert hiába mondunk le az életünkről, családunkról, vagyonunkról, karrierünkről, hiába adnánk halálra is magunkat, ezekkel nem érdemelnénk ki, nem vásárolhatnánk meg Isten országába a belépőt. Az igazi árat Jézus fizette a kereszten.

Igen,a tanítványságnak ára van, ahogy Péter apostol írja: „nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pt 1,18–19) Ha ő odaadta értünk önmagát, mindenét, életét, miért tartogatnánk magunknak, és ne ajánlanánk fel Jézusnak azt a keveset, amink van, és amit úgysem tudunk megtartani?!

Kérdések:

  1. Mit teszel olyankor,amikor legszívesebben visszafordulnál a Jézus követéséből?
  2. Milyen szégyenletes keresztet hordozol,vagy mi már csak a dicsőséges keresztet szeretjük hordozni?
  3. A só ugyan nem tud megízetlenülni,de a mi életünk elveszítheti krisztusi ízét. Hogyan őrzöd meg, vagy hogyan szerzed vissza?

Igehirdető: Botond

Sorozat: Lukács

Dátum: Április 18, 2021