Lukács 17 11-19

11 „Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé,Samária és Galilea között haladt át. 12 Amint beért egy faluba,szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13 és kiáltozva kérték: Jézus,Mester, könyörülj rajtunk! 14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15 Egyikük pedig,amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16 Arcra borult Jézus lábánál,és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17 Megszólalt Jézus,és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18 Nem akadt más,aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” Lk 17 11-19.

Kedves Testvérek!

A szokásostól eltérően mára kissé más formában szeretném átadni Isten üzenetét. Remélem sikerülni fog,amikor olvassátok egy meggyógyult és felépült ember beszámolóját és Jézussal való találkozásának történetét.

Hűvös,kissé nyirkos reggelre ébredtem. Szokatlan ez ilyenkor ezen a tájon. A felkelő nap fénye szinte vörösre festette a szemközti hegy csupasz szikláit. Ami viszont változatlan az az orrfacsaró bűz, ami árad belőlem és a társaimból. Már sok éve érzem ezt minden nap, a rothadva lassan elhaló szöveteim szagát, ami átjárja a ruháimat, bocsánat , a rongyaimat. Amilyen a testem, olyan a ruhám is. Undorító és borzalmas látvány.

Emlékszem,mikor még kicsi voltam, egyszer elmentünk anyával a kútra és akkor láttam messziről egy leprást. Nagyon ijesztő és félelemkeltő látvány volt. Anya beszélt erről a borzalmas betegségről és reméltem, hogy soha nem leszek leprás, de sajnos nem így történt. Már 8 éve kellett elhagynom a szülőfalumat, a házamat, a munkámat és ami a legjobban fáj, a családomat. Nem is tudom hogyan tudtak megmaradni ezekben a nehéz időkben a családfő nélkül?! Csak reméltem, hogy a testvéreim gondot viselnek róluk. Azóta csak tengődöm és a jóakaratú emberek alamizsnáin élek. Néha-néha kapok egy-egy kis elemózsiát néhány jószándékú embertől, ami nagyon jól esik és olyankor úgy érzem, az emberek közé tartozom és arra emlékeztet, hogy én is ember vagyok. Az eltorzult külsőn kívül a lelkem is beteg lett. Nem tudom miért pont én kaptam el ezt a betegséget. Nem csináltam semmi égbekiáltó dolgot. Rendesen éltem a feleségemmel, dolgoztam, nem csaptam be senkit, a fogamat szívtam, de tisztességesen befizettem az adót. Nem voltam részeges, nem dorbézoltam, nem loptam senkitől semmit és most úgy érzem a sors engem lopott meg! Ellopta a jövőmet, ellopta a vágyaimat, az álmaimat, ellopta a családomat és még nagyon sok mindent! Ezért haragszok a sorsra, az istenemre, hogy miért engedte ezt meg! Nagyon sok indulat volt bennem és akkor még még nem tartottam ott, hogy el tudjam fogadni a sorsomat. Bár sokan mondták azt, hogy törődjek bele, lássam be, hogy ezen senki sem tud változtatni. Igen, nagyon sokat vájkáltam eredménytelenül a múltamban, keresve a gyógyíthatatlan betegségem okát. Számtalan este sírtam is emiatt, mert itt lehetett sírni, távol a világ zajától, ahol csak a sorstársaim látják. Egy ilyen könnyekben töltött este után döntöttem el: nem akarok így tovább élni, mármint azzal, hogy állandóan csak a múltban élek. Elhatároztam, hogy szakítok ezekkel a hiábavaló és haszontalan gondolatokkal és a múlt helyett a jövő felé fogok tekinteni. Először átsuhant az agyamon: milyen jövőről akarsz gondolkodni? Hát, ha magadra nézel, akkor csakis egy sötét jövő vár rád. De én most a jövőnek nem erre az oldalára akarok gondolni. Elhatároztam, hogy a ezentúl a lehető legjobbat akarom kihozni az előttem álló ki tudja mennyi időből. Jól tudom, nem lesz könnyű és megannyi nyomorúság vár rám, de megpróbálom az élet szebbik oldalát meglátni és értékelni azt, amit eddig észre sem vettem, a természetet, a fákat, a madarakat, a felkelő és lenyugvó napot, a napsugarak különböző fényjátékait, és nem utolsó sorban az emberek belső és maradandó értékeit, amikkel eddig csak érintőlegesen és felszínesen találkoztam.

A külsőm és barátaim külseje igencsak visszataszító látvány volt,semmi szép nem volt benne, de mégis emberek voltunk. Mindennél nyomorultabbak, de emberek. Tudtunk még gondolkodni, éreztük a fájdalmas valóságot, éreztük a hideget és a forróságot, a családunk hiányát, a kirekesztettségünk okozta lenézettséget, önmagunk és mások tehetetlenségét és olykor a szánalmat. Korlátok között kellett élnünk, nem mehettünk oda ahová akartunk és akkor amikor jónak láttuk, de idővel megtanultunk ezekkel a szabályokkal együtt élni, mert tudtuk, csak így óvhatunk meg másokat a halálos veszedelembe kerüléstől.

Egy völgyben éltünk,biztonságos távolságra minden településtől. Volt ott néhány barlang is, ahová elbújhattunk a tikkasztó hőség és az eső elöl. Többek között voltak ott zsidók és voltak ott Samáriabeliek, mint jómagam is. Ez a két nép hosszú-hosszú évek óta kölcsönösen utálta egymást. Egyáltalán nem érintkeztek egymással. De itt egy kissé más volt a helyzet. Sokukban megmaradt ez az utálat és az egymás el nem fogadása, de voltak akik felhagytak ezzel a magatartással és azt mondták, ha már egészséges életünkben nem tudtuk egymást elfogadni, akkor most a nyomorban hagyjunk fel ezzel a viselkedéssel, szemlélettel és próbáljuk meg egymást elfogadni ezzel is példát mutatva az egészségben, de gyűlölködésben élők számára. Egy idő után kezdtünk közösséggé formálódni. Az igaz, hogy zárt közösség lettünk, de közösség, mert beszéltünk egymással, közösek voltak a problémáin, a félelmeink, a fájdalmaink, a reménytelenségünk. A sok rossz dolog között mégis az volt a jó, hogy ezekkel nem egyedül kellett megküzdenünk, hanem együtt, közösen, aminek volt ereje!

Egy forró nyári napon egy jól öltözött férfi állított be hozzánk és egészen furcsa dolgot mondott nekünk. Azt állította,hogy nemrég még ő is leprás volt, de egy zsidó vándorprédikátor meggyógyította, amit a pap is jóváhagyott. Ha jól értettem akkor ezt a csodatévő embert názáreti Jézusnak hívják. Megmondom őszintén hittem is meg nem is. Ki hallott még ilyet, hogy egy ember csak úgy meggyógyít valakit ebből a félelmetes, halálos és undorító betegségből és egy fillért sem kér érte?! Ha van is ilyen, az lehet, hogy bolond, vagy több, mint egy ember. Kinek lehet erre hatalma az Istenen kívül? Az emberek pénzért dolgoznak, de az Isten nem pénzért dolgozik, mert neki nincs rá szüksége. Ha ő Isten, akkor ő értünk emberekért dolgozik? Miért teszi ezt így? Mi ezzel a célja? Befolyásolni akar minket, vagy meg akar minket ismertetni magával? Ezek és ilyen hasonló kérdések százai törtek fel belőlem. Csak akkor kezdtem el hinni neki, hogy ő is beteg volt, amikor elmesélte az ő történetét is és azokat a dolgokat, amelyeket csakis azok tudhatnak, akik ebben a betegségben szenvedtek. Ahogyan beszélt hozzánk minden kétséget kizáróan meg tudtam állapítani, hogy ő valóban beteg volt. Igazából a hitelessége, az őszintesége, a bátorsága, az, hogy fel merte magát vállalni, fel merte a belső dolgait vállalni idegenek előtt – ez volt, ami meggyőzött engem. A gyógyulásának körülményeiben még mindig kételkedtem. Nem hittem, hogy elegendő lett volna annak a Jézusnak a kezét rátenni a bűzlő és fertőző emberre és csak annyit mondani: „Akarom, tisztulj meg!” Semmi áldozathozatal, semmi ajándék, semmi fizetség? A ő jóakaratát valahogy el kellett érnie! De hát a rongyain kívül nem volt semmije!!! Mit is adhatott volna neki? Hát ugyanazt mint én, vagy más hasonlóan nyomorult ember – semmit, illetve csak a nyomorúságát, a sebeit, a fekélyeit, a kirekesztettségét, a kilátástalanságát, a küzdelmeit, a kimondhatatlan fájdalmait ...

Próbáltam a az eszemmel összerakni ezt az egészet és próbáltam hinni ennek az embernek. Őszintén szólva,hittem is meg nem is. Nehéz ezeket a belső dolgokat, a bennem zajló folyamatokat megfogalmaznom, de azért megpróbálom. Ha a hitet egy folyóként képzelem akkor hol a partján álltam és csak kívülről néztem mi is történik körülöttem, velem persze akkor nem történt semmi, hol pedig belementem a folyóba és engedtem, hogy vigyen az víz és engedtem, hogy sodorjon az ár, engedtem, hogy velem együtt történjenek a dolgok. Ettől a naptól kezdve ott motoszkált bennem ez a gondolat, valahogy találkoznom kell ezzel a Jézussal. Fogalmam sem volt éppen merre jár és ki tudja van-e még ereje a gyógyításra?

Néhány beteg sorstársammal alkalmanként bementünk a falvakba alamizsnáért. Ilyenkor a bőrünkön tapasztaltuk,milyenek is az emberek. Volt olyan, aki rémülten menekült el, volt olyan, aki néhány fillért dobott oda, volt aki élelmet rakott ki, de volt olyan is aki durván elkergetett minket.

Egy ilyen „portyázós” napon óriási történt a legközelebbi faluban! Az egyik utcából hangos zsivaj szűrődött ki. Egy kisebb csődület alakult ki az egyik ház előtt. Azt láttuk,hogy egy fiatal férfi előtt hajolnak meg, volt aki letérdelt előtte, volt aki a ruháját fogta meg, volt aki azt kérte, hogy tegye rá a kezét és imádkozzon érte, volt ott egy-két félig béna is, aki kérte, hogy gyógyítsa meg. Egy villámgyors gondolat futott végig az agyamon. Ő lenne a názáreti Jézus, akiről már hallottam? Mi nem mehettünk közel hozzájuk, de azért ki-kiszűrődött a lármából egy-egy kiáltás. Jézus nevét kiáltották. Ez az! Megtaláltuk. Megtaláltam! Kiáltozni kezdtünk : Jézus, Mester könyörülj rajtunk!

A legnagyobb meglepetésemre nem jött oda hozzánk,nem imádkozott értünk, nem tette ránk a kezét, hanem csak annyit mondott, menjünk el a papokhoz és mutassuk meg magunkat nekik. Azt jól tudtuk, hogy a papnak volt felhatalmazása és tudása arra, hogy eldöntse, leprás-e valaki. Hát megmondom őszintén, kicsit többet vártam Jézustól. Vártam egy érintést, egy ismeretlen bizsergő érzést, a természetfeletti megtapasztalását, de semmi ilyesmi nem történt. Hát először nem is tudtuk mit csináljunk. Elmenjünk így leprásan a papokhoz? Hát azonnal elzavarnak és örülhetünk, ha nem köveznek meg minket. Ismét előjöttek a régi kétségek. El ne menj így, semmi értelme! Úgyis elég nagy a nyomorod, mit tetézed még azt egy haragos pap súlyos szavaival, amikor ismét a fejedre olvassa a halálos diagnózist. Azután jött a másik gondolat, de hát csak el kell menned! Menni még tudsz és hát nem akárki mondta ezt, maga Jézus. Ha ő mondta, akkor nincs vesztenivalód, indulj azonnal, ne késlekedj! Néhány percig tanakodtunk egymást közt és úgy döntöttünk elmegyünk. A falvakban és városokban mindig kiáltoznunk kellett az emberek felé: Tisztátalan, tisztátalan! – így tudták, hogy ne jöjjenek közelebb hozzánk. Hát most is így tettünk. Kiáltozva mentünk végig az utcákon. Néhányunk nagyon lassan tudott járni, és sokszor segítenünk kellett nekik a járásban. Néhány perc múlva azt vettük észre, hogy önállóan tudnak menni! Menni? Szinte szaladtak! Közben kiáltozták, hogy tisztátalan, tisztátalan … de már nem voltak azok! Nem voltunk azok!!! A papokhoz érve ugyan még a rongyainkban voltunk, de egészségesek voltunk -ezt láttuk magunkon. A pap sem mondhatott mást. Nem nagyon talált szavakat ahhoz, hogy egyszerre tíz emberről kellett kimondania, hogy meggyógyult. Ilyen még soha nem volt! Micsoda fárasztó nap! -mondta. De hogy történhetett ez?- kérdezte. Mi elmondtuk, hogy Jézussal találkoztunk, kértük, hogy könyörüljön rajtunk és ő mondta, hogy jöjjünk el ide. Ilyen egyszerű az egész. A pap a fejét csóválta és ment tovább a maga dolgára. Mielőtt mindenki hazament volna javasoltam, menjünk vissza Jézushoz és köszönjük meg neki ezt az óriási dolgot, hiszen a halál torkából mentett ki minket. Egyszerre tíz embert – hát ekkora ereje van? Mielőtt a paptól elváltunkaptunk tőle egy-egy ruhát. A régieket elégettük és az újakban léptünk ki az utcára és már nem kellett kiáltani: tisztátalan!

A többiek is egyetértettek a hálaadással,de ezt nem most akarták megtenni, hanem később, majd máskor, miután hazamentek és elújságolták a nagy hírt, miután örömtáncot jártak, miután megölelgették a gyermekeiket, megcsókolták a feleségüket és még az anyósuknak is örültek. Ezeket én is meg akartam tenni, ezek nagyon fontos dolgok! De ennél még fontosabbnak tartottam, hogy visszamenjek Jézushoz, amíg megtalálom őt. Nem késlekedtem, visszamentem és leborultam előtte, dicsértem Őt és nagyon hálás voltam neki, hogy új életet kaptam tőle. Amíg mentem haza, azon gondolkodtam, hogy kiáltani 10 embert tudott, de csak 1 tudott hálát adni, az 10%. Miért ilyen kevés? No, nem magamat akarom fényezni, ez távol álljon tőlem, de hol vannak azok, akiknek ott volna helyük Jézus közelében? Később találkoztam az egyik meggyógyult volt sorstársammal és elmondta, hogy később kereste Jézust, de nem találta már meg. Nagyon bánta dolgot és ott maradt benne ez a hiány. Azóta is cipeli ezt ...

Miért is írtam meg ezeket? Több oka is van,egyrészt lehet, hogy majd később valaki olvassa e sorokat és érdekelni fogja egy elevenen elrothadásra ítélt ember vívódása és beszámolója arról, hogy soha sem szabad feladni! Mindig bizakodni kell! Bármilyen nagy a nyomor bennünk, körülöttünk, mindig van lehetőség a megtisztulásra, az újra kezdésre. Jézus hatalmasabb bármilyen veszedelemnél! Másrészt eszembe jutott egy korábbi érdekes dolog. Egy késő délután mentünk vissza völgybe és az út szélén felfigyeltem egy kőre, amin írás volt. Egy Zsoltár vers volt rávésve: „Meg kell írni ezt a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép.” Ezt soha sem felejtettem el. Meg kell ezt írni, igen meg kell ezt írni …, hogy tudják meg mások is!

Igehirdető: Csaba

Sorozat: Lukács

Dátum: Június 13, 2021