Luk. 7:11-17
Jézus úr a halál felett.
Miből látjuk,hogy Jézus úr a halál felett?
Jézus nem futamodik meg a halállal való találkozástól. (11-12.)
A mai ember fél a haláltól,elidegenedtünk a meghalástól. Kórházba száműztük a halált, még a függönyt is ráhúzzuk a haldoklóra, aki így embertelen magányában kell, hogy a végső utat megtegye. Mennyivel emberségesebb volt, mikor a család körében, otthon, a szeretteitől körülvéve mehetett el az ember az élők földjéről! A halál mégis itt van, s fenyeget valamennyiünket. Ha már nem lehet teljesen száműzni a halált, nem szeretünk találkozni vele – mert magunk is bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk, mit mondjunk a gyászolóknak. Szívesebben veszünk részt esküvőn, mint hogy gyászolók társaságában legyünk – pedig a Préd 7,2 szerint „jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint olyanba, ahol mulatnak.”
Jézust ez alkalommal is örvendező tömeg követte,mint általában, bárhova is ment. De ahogy közeledtek Nain városához, gyászmenettel futottak össze. El tudjuk képzelni a helyzet kellemetlenségét? A hangos, zajos, örvendező tömeg zavarodottan elnémul. Nem tudják, hogy hogyan reagáljanak a hirtelen találkozáskor. A gyászolókat viszont mennyire megzavarhatta az örvendező sokaság zaja. Mindenki azt gondolhatta, hogy jobb lett volna egy másik úton betérni a városba. Vagy mégsem?
Jézus nem véletlenül ment épp ekkor Nain városába. Ő találkozni akart ezzel a gyászmenettel. Ő nem kerül el,nem hagy magunkra a gyászban. Jelen van a legnagyobb fájdalmainkban, megszán bennünket, ahogy ezt az özvegyasszonyt, ezt a gyászoló édesanyát is megszánta. A megszán ige az eredeti görög szövegben a teljes belső megindultságot fejezi ki. S mit mond az özvegyasszonynak, aki most veszítette el élet legnagyobb kincsét, egyetlen reménységét? „Ne sírj!” Ennél rosszabbat mondani sem lehet! Egy anya a fiát temeti, és ne sírjon?! Az összes pszichológiai szakirodalom azt mondja, hogy igenis, sírni szabad, sőt sírni kell, hogy feldolgozzuk a gyászt. De amikor Jézus mondja, hogy ne sírj, akkor azt mondja, hogy ő az élet ura, ő úr a halál fölött is!
És ezzel odalép a koporsóhoz,s megfogja azt. A zsidó törvények szerint aki megérinti a halottat vagy a koporsót, az tisztátalanná válik. De Jézus nincs alávetve ezeknek a törvényeknek. Mint ahogy lepráshoz sem volt szabad hozzáérni, nehogy tisztátalanná váljék az ember, de Jézus a leprást is megérintette. Ő nem iszonyodik a tisztátalanságunktól, betegségünktől, halott állapotunktól.
Jézus úr a halál felett,szavára életre kel a halott. (14-15.)
Aztán a halotthoz szól: „Ifjú,neked mondom, kelj fel!” A sokaság elképedt. Ki látott még ilyet, hogy egy halotthoz beszéljenek? Sokszor még az élők sem hallják meg, amit mondunk, a halottaknak aztán beszélhetünk! De Jézus szava áttör a halál süket csendjén. Eljut és elhat a halott fülbe, szívbe, és életet teremt. Ahogy János mondja: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak” (Jn 5,25). És Jézus szavára megtörtént a legnagyobb csoda, felül a halott fiatalember, beszélni kezd. Nem tudjuk, mit mondott, de szívesen meghallgattam volna. Miért nem írta le Lukács? Miért nem maradtak fent a halálból visszatért fiú szavai? Valószínűleg Isten nem tartotta fontosnak, hanem valami másra akarja a figyelmünket terelni.
Mindannyian halottak vagyunk óemberi természetünk szerint. De aki meghallja Jézus hívó szavát,életre kel, méghozzá örök életre. Jézus ez alkalommal először támasztott halottat. Később feltámasztja Jairus leányát, majd Lázárt. Legtöbbször bele sem gondolunk, hogy akiket földi ittléte alatt feltámasztott, azoknak újra meg kellett halniuk. De akik meghallották Jézus szavát, és befogadták őt, azok úgy nyernek új életet már most, hogy ha meghalnak, is élnek. Ez a mi boldog reménységünk, ami túlmutat a síron.
Egyszer eljön az a nap,s lehet, hogy már közel van, amikor felharsan az angyalok égi harsonája, és Jézus szavára életre kelnek mind, akik valaha is éltek, élnek és élni fognak ezen a földön. Akkor mindenki, kicsinytől fogva nagyig, mindannyian megállunk az Úr Jézus ítélőszéke előtt. Akkor nem bízhatunk a cselekedeteinkben, kegyességünkben, imádságainkban, csak abban, hogy Jézus vére megmosott, és Isten gyermekeivé fogadott.
Jézus úr a halál felett,s így nagy prófétának bizonyult. (15-17.)
Nem ez volt az első halottfeltámasztás a környéken. Sok száz évvel korábban Elizeus próféta az alig két kilométerre lévő Súnemban feltámasztotta egy asszony fiát (2Kir 4,8-32). Nem véletlen,hogy így beszéltek az emberek maguk között: „Nagy próféta támadt közöttünk, meglátogatta Isten az ő népét.” Hiszen Elizeus óta sok próféta volt Izraelben, de ki támasztott fel halottat? Jézus is olyan nagy próféta, mint egykor Elizeus volt. Talán nagyobb is!
Bizony nagyobb,habár ezt a nainiak és a környékbeliek még nem ismerték, nem ismerhették fel. Hisz nem csak halottakat támasztott, hanem végül, miután áldozatul adta magát a bűneinkért, maga is feltámadt a halálból. Ezt mondta: „Senki sem veheti el tőlem [az életemet], hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem…” (Jn 10,18). S ahogy Pál írja: „… a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.” (Rm 1,4)
Ezek után elterjedt a híre a környéken. Még Heródes börtönébe is eljutott – de ez már egy másik történet,amiről a jövő héten Csaba fog beszélni. Addig is nincs más dolgunk, mint hogy vigyük Jézus hírét, aki minket is életre keltett, noha halottak voltunk bűneinkben!
Kérdések:
#. Hogyan viszonyulunk a halál kérdéséhez? Szembe tudunk-e nézni vele a Jézusban való hitünkben,tudunk-e mit mondani a gyászolóknak? Vagy mi is igyekszünk száműzni, elfelejteni? #. Mennyire tölt el örömmel,hogy Jézus, aki feltámadt a halottak közül, egy napon engem is magához vesz, hogy vele legyek örökké? Vagy már megfakult ennek az öröme, esetleg eszembe sem jut már? #. Hogyan és kinek fogsz a ránk következő héten bizonyságot tenni Jézusról,aki legyőzte a halált?